DC Magyarország

Minden, ami DC!

Kritika: The Batman (spoilermentes)

kritika | 2022. március 6. 13:14 | 1 hozzászólás
Oszd meg a cikket másokkal is:

Gotham bűnözéstől és korrupciótól hemzsegő városában az elmúlt két évben fel-feltűnt egy rejtélyes figura, aki szinte eggyé válva létezik a sötétséggel, és amikor némán előlép az árnyékból, a rosszfiúkat elfogja a félelem, de a segítségre szoruló tisztességes polgárokat is kiveri a víz, hiszen nincsenek tisztában azzal, hogy ennek a szinte természetfelettinek tűnő alaknak pontosan mik is a szándékai. Csak a bűnözőkre vadászik, vagy véletlenszerűen bárkire?

Matt Reeves erre az alapötletre építi a filmjét, okosan elkerülve a százszor látott eredettörténet sokadik bemutatását (a Wayne házaspár megölése ettől függetlenül elég fontos szerepet kap, de Reeves nem pazarolja a játékidőt szükségtelen flashbackekre), ugyanakkor nem ugrik túl nagyot előre az időben, és a tapasztalt, akár kiégett Batman helyett egy düh és bosszúvágy által fűtött fiatalembert kapunk, aki álca mögé bújva próbálja megtisztítani azt a várost, ami még nem igazán tudja őt hova tenni.

A The Batman szinte egyáltalán nem érződik szuperhősfilmnek vagy akár képregényadaptációnak. Ha a főszereplő nem hegyes fülekkel ellátott fekete maszkot viselne, talán eszünkbe se jutna, hogy épp egy képregényfilmet nézünk. Reeves szinte teljes mértékben szakít a szuperhősfilmes elvárásokkal, nincsenek pózolások, vicces egysorosok (megjegyzem: hála az égnek), és a párbeszédes, úgymond „nyugis” jelenetek nem csak azért vannak, hogy valami összekösse a húsz percenként esedékes látványos zúzdákat. Ez talán úgy hangzik, mintha savaznám a tipikus szuperhősfilmeket, de ez nem így van, azokért is rajongok (pont olyan lelkesen várom a The Flasht, mint a Doctor Strange 2-t), csupán jól esik néha valami újat látni azon a műfajon belül, ami lassan húsz esztendeje évi 6-10 címmel képviselteti magát a premiernaptárakban. Ilyen szempontból a The Batman sokkal több hasonlóságot mutat mondjuk a 2019-es Joker felé, holott természetesen semmi tényleges összefüggés nincs és nem is lesz a két alkotás között. Todd Phillips rendezése esetében is hamarabb jutottak eszünkbe más műfajba tartozó klasszikusok -abban az esetben Scorsese két műve, A komédia királya és a Taxisofőr-, mint a képregényes univerzumok, és itt is ez a helyzet, csak most Scorsese helyett David Fincher neve ugrik be, egészen pontosan a Zodiákus és a He7edik.

A fent tárgyalt aspektusokat sokan talán negatívumként fogják megélni, és ezt az álláspontot is abszolút megértem. Biztosan vannak, akik ettől a filmtől sokkal képregényesebb stílust vártak, egy vízköpő tetejéről a várost pásztázó főhőssel, életre keltett képregénypanelekkel és sokkal több akcióval, ők azonban csalódni fognak, hacsak nem rántja be őket mégis Reeves kimért, minimalista stílusjátéka, ami szembemegy ezekkel az elvárásokkal. Reeves valami egészen újat ad hozzá Batman nagyvásznas örökségéhez, ami nagyon nem Burton, nagyon-nagyon-nagyon nem Schumacher, de nem is Nolan, és véletlenül sem Snyder. Ez pedig egy dícséretre méltó teljesítmény, hiszen egy gazdag és sokszínű mitológiát sikerült most kibővíteni azzal, hogy a karakternek egy olyan oldalát láthattuk itt közel három órában, amire az eddigi adaptációk nem fektettek ekkora hangsúlyt, történetesen hogy a címszereplőnket a képregényekben a „világ legjobb detektíveként” emlegetik.

A nyomozós történethez pedig tökéletes ellenfélválasztás Rébusz, aki mindig inkább Batman elméjét teszi próbára semmint a fizikumát. Ezt az amúgy érdekes karaktert a nagyvásznon eddig csupán Jim Carrey sziporkázó, „jimcarrey-s” játékában láthattuk, kisképernyőn pedig a Gotham sorozat egyik fénypontja volt a karakter Cory Michael Smith alakításában. Paul Dano ebben a filmben egy ezektől merőben különböző Rébuszt testesít meg, aki félelmetes és hidegvérű, ugyanakkor megismerjük (és valamelyest meg is értjük) a motivációját. Szintén a gonoszok táborát erősíti Pingvin (Colin Farrell, bár nehéz őt felismerni a maszk alatt) és Carmine Falcone (John Turturro) is, és mindketten remekelnek, mondanom sem kell, hogy alig várom a Pingvin spinoffot. A mellékszereplők sorából még mindenképp ki kell emelni Jeffrey Wright Gordonját és Zoe Kravitz Macskanőjét, akik szintén kiváló munkát végeznek, Andy Serkis Alfredje azonban nem lett olyan emlékezetes, mint mondjuk az abszolút csúcs Michael Caine, vagy akár Jeremy Irons, mondjuk nincs is túl sok jelenete a filmben. Azt azért persze meg kell jegyeznem, persze spoileres részletek nélkül, hogy a film egyik legfeszültebb jelenetében elég fontos szerepet játszik a közkedvelt komornyik.

De persze a figyelem középpontjában Batman/Bruce Wayne áll, a szerepre kiválasztott Robert Pattinson pedig tökéletes alakítást nyújt, látszik, hogy mennyire szereti ezt a karaktert. Ehhez a világhoz, amit Reeves filmje képvisel, pont ez a Batman illik, a robosztus Batfleck itt igencsak kilógna a képből. Szintén pozitívum, hogy mivel a pályája elején járó sötét lovagot kapunk, ezért a karakter követ el hibákat, sokszor van a pofánverés kellemetlenebb oldalán, és bőven van még mit tanulnia a hősködésről, a bosszúvágy kezeléséről, a jelképpé válásról.

Egy bekezdést mindenképp érdemes szánni a technikai tényezőkre is. A film képi világa, ahogy azt már a trailerek is sejtették, egészen gyönyörű, Greig Fraser operatőr úgy bánik a színekkel és a fényekkel/árnyékokkal, hogy a film szinte minden képkockáját érdemes lenne bekeretezve a falra tenni. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a közel 3 órás játékidő könnyedén elrepüljön, mert amikor épp nem is pörög a film, a csodaszép képek bámulása közben nem jut eszünkbe az óránkra nézni. Ami pedig az aláfestést illeti, én gyakran hangoztatom, hogy mennyire laikusnak számítok komponált filmzenék terén, de Michael Giacchino score-ja még számomra is kiemelkedett, nem egyszer kaptam azon magam, hogy egy jelenet közben arra gondolok, hogy milyen jó ez a zene, és ez velem nagyon ritkán fordul elő.

Reeves filmje olyan téren is szembemegy az aktuális képregényadaptációs elvárásokkal, hogy mer 99%-ban komoly hangvételt megütni, nem kapunk túl sok poént a feszültség vagy a nyomasztó hangulat feloldása érdekében, sőt, hirtelen talán két geg ugrik be az egész filmből (az egyik Pingvinhez kötődik, aki látta a filmet, tudja mire gondolok), és ezek működnek is, inkább megmosolyogtatnak, mint harsány nevetésre késztetnek. Nem csak poénból, de easter egg-ből is viszonylag kevés van, és ezek is inkább finom utalások, amelyek vagy vezetnek majd valahova a jövőben, vagy nem. Ha pedig még nem láttad a filmet, akkor talán időben szólok, hogy a stáblistát nem érdemes végigülni, a terjedelmes játékidő után ha nagyon sietned kell, az első felirat felbukkanásakor már suhanhatsz is ki a teremből.

A The Batman tehát nem egy szokványos képregényfilm, de persze keményvonalas kriminek sem mondható (már csak a korhatárbesorolásnak és a jól ismert karaktereknek köszönhetően sem), de egy többszöri nézésre érdemes alkotás, ami újabb ékes példája annak, hogy nem kell minden százmilliós blockbusternek egyformának lennie.

Írta: Genzo

Címkék: , ,

1 komment a(z) "Kritika: The Batman (spoilermentes)" című bejegyzésnél

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük