DC Magyarország

Minden, ami DC!

KRITIKA: Watchmen 1. évad (spoilermentes)

kritika | 2019. december 21. 13:13 | 2 hozzászólás
Oszd meg a cikket másokkal is:

Alan Moore és Dave Gibbons örök klasszikus képregényét szokás a “megfilmesíthetetlen” jelzővel illetni. Erre 2009-ben Zack Snyder azt mondta, hogy “fogjátok meg a söröm”, és készített egy viszonylag szolgai adaptációt, ami úgymond szépen felmondta a leckét, a 12 füzetet szinte storyboardnak használva mesélte el a történetet, és csak a végében eszközölt komolyabb változtatásokat. Most pedig, tíz évvel később a Hátrahagyottak című sorozatért ünnepelt Damon Lindelof érezte úgy, hogy következő tévés projektjéhez remek alapanyagul szolgálna az általa is hőn szeretett grafikus novella. És hogy a lényegre térjek, igaza is lett.

Már a film idején is azt gondoltam, hogy ez a szerteágazó, számos karaktert több idősíkon mozgató történet minisorozat formában jobban működne, mint egyetlen két- vagy Zack Snyder-i standardok szerint háromórás filmben. Ezért örültem a hírnek, miszerint az HBO olvasott a gondolataimban (a nagyvállalatok mindenre képesek!) és tévére adaptálja a sztorit. A lelkesedésem azonban kicsit hanyatlott, amikor belegondoltam, hogy újra végignézhetem azt a történetet, aminek minden pillanatát kivülről fújom, a Komédiás halálától Ozymandias világmentő tervéig. Szerencsére Lindelof sem érezte szükségét egy újabb szolgai újramesélésnek, és inkább egy új történetet hozott össze, ami egyrészt folytatja a grafikus novella cselekményét, ugyanakkor néhol előzményül is szolgál, de leginkább kiegészíti azt, átemelve szereplőket és motívumokat az alapanyagból, alkalmazkodva a hangulatához, egyben tisztelegve is előtte. Ennél jobb döntést pedig nem is lehetett volna hozni.

Ahogy azt a képregény tette, a sorozat is vegyíti a valós történelmi részleteket a fikciós elemekkel, hiszen egy alternatív Amerikában játszódik a cselekmény, ahol 1989 óta Robert Redford az elnök (sajnos sosem látjuk őt, csupán néhányszor elhangzik a neve). Rögtön a pilot epizód egy valós eseménnyel, az 1921-es tulsai mészárlással indít, ezzel megalapozva az évad fő témáit, vagyis a rasszizmust és a múltbeli traumák feldolgozását, ami szinte minden karakternél felmerül az évad során. Ehhez kapjuk még a jelenkori cselekményszálban a rendőri brutalitás témáját, aminek szintén komoly múltja van Amerikában, valamint az alapanyagból átemelt maszkos igazságosztós motívumot, és a szuperhősmítosz lerombolását. Mert a sorozat arra mutat rá, hogy hiába vannak köztünk álarcos jótevők, zseniális tudósok, vagy akár konkrét istenségek, ezeket a problémákat ők sem tudják megoldani, sőt, ők is inkább elszenvedői ezeknek.

Amit mindenképp meg szeretnék említeni, hogy a Watchmen sorozat az iskolapéldája annak, hogy lehet értelmesen, érett hozzállással feminista hangvételű történetet mesélni. Három fontos női szereplőnk is van (Angela Abar, Laurie Blake és Lady Trieu), de egyikőjük sem tolja erőltetetten az arcunkba ötpercenként, hogy márpedig ő nő létére milyen kompetens és pont olyan jó, vagy még jobb is, mint a férfiak, hanem egyszerűen itt van ez a három nagyszerű karakter, remek alakításokkal elénk tárva, akik éppenséggel a női nemet erősítik, de nem ezen van a hangsúly, hanem a történetükön és a személyes drámájukon. Csak, hogy párhuzamot vonjak egy másik DC sorozattal, itt nem hangzik el mondjuk Angela szájából, hogy a jelmeze azért tökéletes, mert ráillik egy nőre. Így is lehet ezt csinálni, sőt, valahogy így kéne.

És, ha már a karaktereknél tartunk, a szereplőgárda minden tagja kiváló alakítást nyújt. Regina King kvázi főszerepben bizonyítja újból, hogy milyen tehetséges színésznő, és Angela figurájával is könnyedén megbírkózik. Tim Blake Nelson szintén emlékezetes a Looking Glass (a magyar változatban Tükörarc) álnéven aktív nyomozó szerepében, aki azonban az évad abszolút csillaga, az Jeremy Irons, mint az öreg Adrian Veidt/Ozymandias. Az ő történetszála egy ideig teljesen külön fut a fősodorral párhuzamosan (mint a kalózos történet a képregényben), de végül természetesen beleolvad a cselekménybe. Irons minden képernyőn töltött másodperce abszolút ellopja a showt, láthatóan imádta ezt a munkát, és számos emlékezetes pillanatot köszönhetünk neki ebben a kilenc epizódban.

Persze a Watchmen korántsem tökéletes. Az epizódok minősége főleg az évad elején igencsak váltakozó, és néhol akár az unalmas jelzővel is illethető. Továbbá itt van az úgynevezett “mistery box” szerkezet (Lindelof ennek nagy mestere, de J.J. Abrams is előszeretettel használja), vagyis az a narrációs eszköz, amikor az évad akár első kétharmadában csak halmozódnak a kérdések, hogy aztán a legvégéig kelljen várnunk a válaszokra és a kép összeállására. Aki ezt a történetmesélési módszert nem igazán szereti, annak extra kitartás és türelem szükségeltetik ehhez a sorozathoz, de végül megéri a belefektetett energiát, mert a kilenc rész után összeáll minden, kivéve néhány apróságot, de ezekre nem is szükséges választ kapnunk.

Ami azonban mindenképp ajánlott a sorozat kapcsán, az egy újranézés úgy, hogy most már mindennel tisztában vagyunk a történetben. Így meg lehet jobban figyelni azt a számos elrejtett apró jelet és utalást, ami akár egy következő fordulatot vezet elő, vagy csupán kikacsint az alapanyag valamelyik motívumára vagy részletére.

A sorozat talán legnagyobb bravúrja, hogy egyszerre szólítja meg a grafikus novella rajongóit és a laikusokat, hiszen bár beemel több elemet a képregényből, és kapunk fan service-t bőven, mégsem feltétlenül kötelező az alapmű ismerete a sorozat élvezetéhez, bár nyilván a teljes élményhez arra is szükség van. Lindelof ügyesen kombinálta össze a képregényből ismert karaktereket és történetszálakat egy új sztorival és számos új karakterrel, sikeresen kibővítve ezzel a Watchmen amúgysem szegényes világát. Továbbá megajándékozott minket néhány zseniális epizóddal, mint az instant klasszikussá vált hatodik rész, amit sokáig fogunk a tévésorozatok történetének egyik legjobb különálló epizódjaként emlegetni, mert valami egészen bravúros, amit abban az 50 percben látunk.

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, abszolút ajánlom megnézésre ezt az évadot, ami egy kerek történetet mesél el, és Lindelof tervei szerint nem is készül hozzá folytatás. Az alapanyag ismerete nagyon jól jön az easter eggek, visszautalások és átemelt karakterek/motívumok felismerése szempontjából, de nem feltétlenül szükséges a történet összerakásához.

Ennyit a “megfilmesíthetetlen” jelzőről. Köszönjük az élményt, Mr. Lindelof.

Írta: Genzo

Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!

Címkék: , , , , ,

2 komment a(z) "KRITIKA: Watchmen 1. évad (spoilermentes)" című bejegyzésnél

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük