KRITIKA: Ragadozó madarak (és egy csodasztikusan spoilermentes iromány)

Egyszerű, de működőképes történet. Két emlékezetes főgonosz. Látványos és kreatív akciójelenetek. Ütős soundtrack válogatás, ami illeszkedik a film egyéniségéhez, sőt, hozzá is tesz ahhoz. Telitalálat karakterek. Betaláló, természetesnek ható poénok. Összetéveszthetetlen stílus. Csak néhány tényező, amiben a 2016-os Öngyilkos osztag sajnos nem járt sikerrel (egy kivétellel, a karakterek ugyanis szuperek voltak, csak elpazarolták őket), a Ragadozó madarak viszont nagyon is.

A 2016-os év meghatározó volt a DC Moziverzum számára. Két olyan filmmel jelentkezett, amit hatalmas várakozás övezett, ám végül egyik sem váltotta be a hozzá fűzött elvárásokat (tudom, hogy a Batman Superman ellen egy elég masszív és lelkes rajongótáborral bír, és én sem tartozok az utálói közé, de a visszhang korántsem volt olyan pozitív, mint lehetett volna). Ezután a Warner/DC okosan elkezdett kísérletezni a filmjeivel, és egy zavaros háttérből érkező rút kiskacsát (akiből még mindig várjuk, hogy egy szép, 214 perces hattyú váljon) leszámítva ez sikerült is nekik. Kaptunk háborús mozit (Wonder Woman), gazdag mitológiával felvértezett kalandfilmet (Aquaman), családbarát komédiát (Shazam!), sőt, egy képregényes keretbe helyezett pszichológiai karakterdrámát is, aminek 11 kategóriában szurkolhatunk az Oscar-gálán ma éjszaka. Tudom, hogy a Joker nem tartozik a DC Moziverzumos kalapba, de a felsorolásba mindenképp. Ezt a változatos sort pedig most egy ízig-vérig akciófilm folytatja, ami fullba nyomja a menőséget, a stílust, a brutalitást és a humort, olyan elegyet alkotva ezzel, ami tud újat mutatni abban a műfajban, amiből már több mint egy évtizede minimum három, de olykor 5-6 filmet kapunk évente.

A sztori nem túl összetett, újszerű vagy kiemelkedő, de nem is ez a célja. A cselekmény a filmtörténet talán leggyakoribb (mondhatni legelcsépeltebb) McGuffinja, egy gyémánt körül forog. A kő a fiatal zsebtolvajhoz, Cassandra Cainhez kerül, Fekete Maszk pedig nagyon szeretné visszaszerezni, ezért minden gothami fejvadászt és zsoldost ráállít az ügyre. A Jokerrel való “kirobbanó” szakításából épp felépülőben levő Harley pedig szintén belekeveredik ebbe az ügybe, és igyekszik a mindenhonnan támadó rosszfiúktól megvédeni Cassandrát, vagy legalább megelőzni őket a gyémánt megszerzésében. Természetesen a többi karakter is megkapja a helyét a sakktáblán, ilyen-olyan módon mind részeseivé válnak ennek a játszmának. Az ügyetlen narrátor szerepében mutatkozó Harley ide-oda csapongó mesélése miatt sokat ugrálunk az időben a film első harmadában, és ez azt az illúziót kelti, hogy egy sokkal bonyolultabb történettel állunk szemben, de persze hamar kitisztul a kép. Bármennyire is tűnhet úgy, az előbbi sorokat nem negatívumként írtam, hiszen mint mondtam, egy tökös akciófilmmel állunk szemben, ez a műfaj pedig ritkán kap ennél sokrétűbb cselekményt. Emlékezzünk vissza például a John Wick trilógia remek első részének történetére, de lehetne még sorolni a címeket.

Ami a szereplőgárdát illeti, mindenki abszolút telitalálat, ahogy ezt egyébként a DC-től meg is szokhattuk már, nem igazán nyúlnak mellé casting téren. Ahogy az sem meglepő, hogy a Harley Quinnt immár másodszor életre keltő Margot Robbie kiválóan hozza a karaktert, véleményem szerint olyan szintű castingválasztás ő, mint mondjuk Gal Gadot Wonder Womanként vagy Robert Downey Jr Vasemberként. Nehezünkre esne mást elképzelni ebben a szerepben. Akit még ki kell emelnem, az a két ügyeletes főgonoszunk, Chris Messina és a mindig remekelő Ewan McGregor, mint Victor Zsasz és Fekete Maszk. Mindketten egyszerre őrültek, viccesek, és ha kell nagyon fenyegetőek. McGregor szemmel láthatóan élvezte, hogy ezúttal rosszfiúként parádézhat a vásznon, és az egyébként nem épp A-ligás Batman gonoszt nemhogy emlékezetessé, de egy instant kedvencünkké tette. Ami pedig a többi “madarat” illeti, ők is kiváló munkát végeznek. Jurnee Smollett-Bell nagyon meggyőző Kanáriként, ahogy a személyes kedvenceim közé tartozó Mary Elizabeth Winstead is jó Vadásznő. A film talán legnagyobb negatívuma, hogy ő nagyon kevés szerepet kapott, remélem, hogy látjuk még őt a későbbiekben, ahogy egyébként a többieket is, hiszen mindegyik karakterben maradt még potenciál bőven.

A film másik nagy ütőkártyája a látvány és az akció. Előbbi alatt ezúttal nem elpusztuló nagyvárosokat, százméteres szörnyeket, arctalan CGI sereget vagy égbe emelkedő fénycsóvákat kell érteni (teszem hozzá, hogy hála az égnek), hanem egy szemet gyönyörködtető operatőri munkát, és brutálisan szép színvilágot, ami egyéniséget ad a filmnek, nem is akármilyet. Az akciókat szinte minden kritika kiemeli, és ez a cikk is be fog állni ebbe a sorba a következő három mondatával. A Ragadozó madarak le sem tagadhatja, hogy a John Wick mozikon dolgozó Chad Stahelski felügyelte az akciójeleneteket, állítólag néhányat ő maga talált ki, és a pótforgatásokon is oroszlánrészt vállalt. A film kreatívan használja ki Harley Quinn akrobatikus képességeit, és lélegzetelállító harcjelenetek tömkelegével kápráztat el minket. De azokra a bunyókra sem lehet panaszunk, amikor már a teljes csapat tartja a létszámleépítést a gonoszoknál. Az egyik korai vélemény úgy fogalmazott, hogy minden eddigi DC filmet figyelembe véve itt láthatjuk a legjobb akciókat, és ezzel az állítással aligha tudok vitatkozni.

Mindenképp külön említést érdemel a filmzene, pontosabban a válogatásalbum, aminek a dalai felcsendülnek a jelenetek alatt. Ezúttal is bőven kapunk betétdalokat, viszont ezek tökéletesen beleillenek a képbe és a film egyéniségébe, az Öngyilkos osztag néhol teljesen random dalválasztásaival ellentétben. Az albumon csak és kizárólag női előadókat hallhatunk (micsoda meglepetés), és az, hogy a nevek 90 százalékával most találkozok először, valószínűleg az én tájékozatlanságom számlájára írható. Nem tudom, hogy a résztvevő előadók közül ki az újdonsült feltörekvő tehetség és ki az évek óta pályán levő művész, de az biztos, hogy ez az album az utóbbi idők egyik legmenőbb válogatása, és azonnal helyet kapott a kedvenceim között a Galaxis őrzői 1-2, a Baby Driver, a Fekete Párduc és a számomra etalon Into the Spider-Verse lemezek mellett. Az az érzésem, hogy sokáig fogom még pörgetni ezt a 15 számot.

A legnagyobb aggodalmam az volt a film bemutatása előtt, hogy túlságosan tolakodóan fogja közvetíteni a feminista üzenetet, és majd minden második percben elhangzik, hogy “nézzétek, milyen erős és kompetens nők vagyunk, akik mindenre képesek.” A filmet megelőző interjúk és nyilatkozatok csak erősítették bennem ezt a félelmet, hiszen a legtöbb esetben nem arról beszéltek az alkotók, hogy milyen filmet készülnek elénk tárni, hanem arról, hogy milyen szuper, hogy a kamera mindkét oldalán szinte csak nők dolgoznak, mintha ez lenne a produkció legfontosabb, esetleg egyetlen aduásza. Hatalmas megnyugvás számomra, hogy nem így lett. A Ragadozó madarak üdítően természetesen kezeli azt a helyzetet, hogy itt csak nőket látunk zúzni a vásznon, és ezt pontosan így kell csinálni, mert így működik a legjobban.

Annak ellenére, hogy mindegyik karaktert szívesen elnézném még a jövőben, örülök annak, hogy Cathy Yan nem lőtt túl a célon, és nem nyújtotta el feleslegesen a játékidőt a manapság olyan divatos két és fél óra körülire, hanem mindössze 110 percig tartott igényt a figyelmünkre. Az egyébként is elképesztő adrenalinbombaként működő mozi így még pörgősebb és feszesebb lett. Ha nagyon szigorú akarnék lenni, azt mondanám, hogy a közepetájt így is leült egy kicsit, de erre a levegővételre szükségünk is volt az ide-oda ugráló eseménydús nyitány és az őrült zúzdát produkáló finálé között.

Ami a negatívumokat illeti, azok listája nem valami hosszú. A legnagyobb szívfájdalmam spoilernek számít, így azt nem részletezném, de aki látta a filmet, valószínűleg tudja, miről beszélek. Ezen kívül néhány karakter, főleg Vadásznő kaphatott volna több időt a vásznon, de mást nem igazán tudok felpakolni a mérleg negatív oldalára. Nem markol sokat a Ragadozó madarak, nem a világ és az emberiség sorsa a tét, csupán egy maroknyi ilyen-olyan módon megtört lélek próbálja kiverekedni magát abból a bajból, amibe kerültek. És ez az univerzumpusztulással fenyegető blockbusterek korában mindenképp elismerésre méltó hozzáállás. Néhány szuperhősfilm után kedvem támad elővenni pár képregényt vagy más filmeket/sorozatokat a műfajon belül. A Ragadozó madarak után kedvem támadt baseball ütővel hadonászni görkorizás közben. Bárcsak lenne baseball ütőm. Vagy tudnék görkorizni.

Írta: Genzo

(képek: EW)

Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!

Címkék: Birds of Prey, Cassandra Cain, Cathy Yan, Ella Jay Basco, Fekete Kanári, Harley Quinn, Jurnee Smollett-Bell, Margot Robbie, Renee Montoya, Rosie Perez, Vadásznő