KRITIKA: Doom Patrol 2. évad (spoileres)

Számtalanszor elmondtuk már, hogy a Doom Patrol azonnali kedvencünkké lépett elő a parádésan szórakoztató, egyben komoly témákat is feszegető első évad után, így természetesen alig vártuk a folytatást, amit idén meg is kaptunk, rögtön egy három epizódos dózissal kezdve. A többek között vándorló transznemű utcával, szamárvégbélen átvezető dimenziókapuval, két lábon járó harapós fenekekkel, istenkomplexusos csótánnyal, jövendőmondó kék lófejjel és a negyedik falat folyton ripityára törő főgonosszal operáló első évad után azt gondoltuk, hogy a készítők gyógyszere a folytatásra még jobban el fog gurulni, és ennél is több őrültséget és úgynevezett WTF momentumot kapunk. Tudniillik ahhoz vagyunk szokva, hogy a második felvonások legtöbbször nagyszabásúbbak, hangosabbak, színesebbek, akciódúsabbak, őrültebbek és látványosabbak mint az előd, akár indokolt ez a koncepció akár nem, és egy Doom Patrolhoz hasonló produkció esetében abszolút indokolt lenne. Meglépték ezt a készítők? Nagy döbbenetünkre nem. Rossz lett ettől a második évad? Ó, dehogy!

Azt már az első évad kritikájában, illetve a második etap első három részét bemutató cikkünkben is hangsúlyoztuk, hogy a főszereplőink amellett, hogy furán néznek ki, esetleg nem hétköznapi képességekkel vannak “megajándékozva”, egytől egyig szenvedő, traumákból magukat összekaparni próbáló sebzett lelkek, és erre a második évad teljes erőfeszítéssel rá is fókuszál. Ahelyett, hogy az őrültségek és abszurd motívumok terén emelnék a tétet a készítők, a karakterdrámára erősítenek rá, és az évad során szinte alig látjuk hőseinket csapatként funkcionálni, mindannyian a maguk személyes tragédiájuk csapdájából próbálnak valamilyen módon kikászálódni. Ezek a tragédiák és traumák egytől egyig a család vagy legalábbis az emberi kapcsolat és a szeretet motívuma köré épülnek. Cliff a házasság és gyermekáldás előtt álló lányával szeretné rendezni a kapcsolatát, de ez nem megy olyan könnyen valakinek, aki miután évekre eltűnik a gyermeke életéből, robot testbe ültetett agyvelőként tér vissza és nyújtja a tenyerét az esküvői meghívóért. Cyborg először a csoportterápián próbál megnyugvást vagy szabadulást találni a PTSD-ből, később pedig a szerelembe kapaszkodva próbálja hátrahagyni a múltját, de persze itt sem mennek zökkenőmentesen a dolgok. Larry egyik fiának halála kapcsán a másik fiával próbálja újra felvenni a fonalat, ő azonban mára nagypapa lett, így itt is bőven van feszültség és szomorúság a nagy találkozásban. Rita gyermekkori traumája ahhoz kapcsolódik, amikor rajtakapta az édesanyját szexelni egy producerrel annak érdekében, hogy ő megkaphasson egy szerepet. Jane, vagyis Kay körül sincs minden rendben a Hálózatban, ott van például az a kút a családi ház kertjében, ahova a szadista állat apuka folyton leeresztette a kislányt büntetésből. És persze itt van Niles, akinek egyetlen célja, hogy megvédje a lányát, Dorothyt, akinek testet ölteni hajlamos képzeletbeli barátai akár a világvégét is elhozhatják. Ilyen súlyos drámai szálak mellett nem sok őrültségre jut idő a kilenc epizód alatt, de azért teljesen nem hiányoznak az ilyen jellegű pillanatok sem, elég csak a szexelő szellemekre, a fura asztronauta csapatra, vagy a rózsaszín lényekre gondolni.

Ahogy azt már a premierkritikában is írtuk, Mr. Nobody hiánya sokat levon a sorozat szórakoztató faktorából, és ez sajnos nem változik az évad egésze alatt sem, Alan Tudyk karakterének feltűnése megmaradt rajongói ábrándozásnak. Egyetlen szóbeli utalás azért van rá, és az vicces is, de nem olyan, mintha tényleg szerepelne is a figura. Akik pedig helyette jöttek, az nem is egy, hanem három gonosztevő, de ők Candlemaker kivételével fájdalmasan kevés szerephez jutnak, pedig érdekes karakterek. Dr. Tyme-ból is szivesen láttunk volna többet, de az igazán sajnálatos dolog, hogy Red Jack mindössze egyetlen epizódnyi képernyőidőt kapott, pedig egy nagyon jól eltalált, ijesztő és fenyegető gonosz volt, öröm volt nézni minden percét a harmadik részben. Candlemaker már sokkal több esélyt kap kibontakozni, és az ő elkerülhetetlen ámokfutása meg is kapja a kellő alapozást. Amit az ötödik epizód végén művel, az nagyon hatásos és emlékezetes, de a fináléban nyújtott teljesítményétől is tátva marad a szánk.

Az új karakterek közül természetesen Dorothy Spinner emelkedik ki magasan, úgy képernyőn töltött idő, mint kidolgozottság szempontjából. Abigail Shapiro alakítását csak dícsérettel lehet illetni, egyszerre adja el a karakter cukiságát és azt is, hogy könnyen elszabadulhat miatta a pokol, és persze el is szabadul. A kislány a negyedik részben elénekel egy dalt a Dannynek szervezett bulin, ami bár nem olyan emlékezetes és instant kedvenc, mint Larry karaokészáma az első etapból, de azért nagyon hatásos és csupa nagybetűvel írva ARANYOS.

Összességében tehát a második évad nem úgy kapcsol egy következő fokozatra, ahogy azt vártuk, ezzel sikeresen meglepve minket jól működő drámai történetekkel. A humor továbbra is jelen van a sorozatban, legtöbbször Cliffnek köszönhetően, de a poénok száma Mr Nobody hiányával kötelezően csökkent. A régi karaktereket mostanra még jobban megkedveltük, pedig nem hittük, hogy ez egyáltalán lehetséges, az új karakterek közül pedig Cyborg barátnője, Roni, Jane eddig nem látott egyénisége, Miranda, valamint a Dorothy-Candlemaker páros emelkedik ki, a többiek sajnos kevés szerephez jutnak, hiába lennének érdekesek. Ami pedig a történet végét illeti, egy elég erős cliffhangerrel zárunk, amit spoileres kritika ide vagy oda, nem szándékozok ellőni. A lényeg az, hogy nagyon szurkolunk egy harmadik évados berendelésért, hiszen ezt a történetet így kár lenne félbehagyni, arról nem is beszélve, hogy mennyi lehetőség van még ezekben a különc figurákban, legyenek azok régi ismerősök vagy új jövevények.

A Doom Patrol szereplői és alkotói is kapnak egy panelt a jövő héten esedékes DCFandome eseményen, és csak remélni tudjuk, hogy egy új évad hírével fognak kedveskedni nekünk a kulisszatitkok és érdekességek mellett.

Írta: Genzo

Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!