KRITIKA: The Suicide Squad (enyhén spoileres)

A szerzői blockbuster ritka vendég Hollywood filmes palettáján. Nem sokszor fordul elő, hogy egy nagyköltségvetésű, franchise-ba épülő mozi nézése közben nem azt érzed, hogy a stúdió fejesei egy checklist-tel állnak az iparosmunkára szerződtetett rendező mögött, és sorolják neki, hogy mi kell benne legyen a filmben (utalás az előző részekre, a folytatások és spinoffok felvezetése, egyéb kikacsintások a franchise-ra stb). Az utóbbi évekből elsőre a Mad Max: Fury Road ugrik be példaként, de például a The Last Jedi és a Thor Ragnarok is hangsúlyosabban adta vissza a rendezője stílusát és vízióját, a filmes univerzum kiszolgálása csak másodhegedűs volt. Valamilyen szinten ebbe a kategóriába tartozik a Snyder Cut is, hiszen az is 100%-ban a rendező elképzelését adta vissza, de ugyebár ez egy különleges történet. Most pedig egy újabb képviselővel bővült a szerzői blockbusterek sora James Gunn első DC mozijával.

Egy csapatnyi kétes múltú bűnözőt megbíznak egy veszélyes küldetéssel, amely során bármikor fűbe haraphatnak, de ha túlélik és sikerrel járnak, cserébe enyhül a büntetésük. Ez az alapötlet ismerős lehet akár a Piszkos tizenkettő című klasszikus háborús filmből, de David Ayer is erre építette fel az ő viharos hátterű Öngyilkos osztagját 2016-ban. James Gunn pedig fogta ezt az alapot, és miközben tisztességesen elmesélte azt, amit ebből a történetből ki lehet hozni, adott hozzá egy rakás olyan apróságot, amihez ő igazán ért, és amiről lerí, hogy egy Gunn film pörög előttünk a vásznon.

A cikk a továbbiakban itt-ott kisebb spoilereket tartalmaz! Bár nagy poénokat nem lövök el, csak saját felelősségre olvass tovább!

A film legnagyobb erőssége a karakterekben rejlik. Gunn nagyon ért ahhoz, hogy alig ismert, akár bugyuta képregényfigurákból szerethető, hús-vér lényeket alkosson, akiket tudunk szeretni, sajnálni, együttérezni velük, még akkor is, ha esetleg épp rosszfiúkról van szó. Grootról és Rocketről kevesen hallottak 2014 előtt, a nagyközönség pedig szkeptikusan állt egy beszélő fa és egy gépfegyveres mosómedve kalandjaihoz, de aztán kijött az első Galaxis őrzői, és azóta kitörölhetetlen figurákkal gyarapodott a popkultúra, akik sokak kedvencei lettek. Hasonló a helyzet itt is. Nem tudom, hányan rajongtak eddig például Ratcatcher 2-ért, de gyanítom, hogy ez a tábor most exponenciálisan gyarapodott. Gunn ráadásul nem titkolja, hogy Polka Dot Man azért került a filmbe, mert az író/rendező megkereste, hogy ki a leggagyibb DC karakter, és azt a kihívást tette maga elé, hogy ezt a figurát mélységgel töltse fel, és szerethetővé, vagy akár közönségkedvencé tegye. Jelentem, sikerült.
Gunn nagyon ért ahhoz, hogy egy karakternek csupán pár pillanattal vagy 1-2 mondattal épp elegendő mélységet adjon ahhoz, hogy azonosulni tudjunk vele, vagy csak megértsük, mit miért tesz. A The Suicide Squad pedig hemzseg az ilyen momentumoktól, minden fontosabb szereplő (még a főgonoszként jegyzett Starro is) kap legalább egy olyan pillanatot, amitől mélyül a karaktere. Ratcatcher 2 az édesapja munkáját folytatva irányítja a patkányokat, Bloodsport a lánya védelmében tesz mindent, és közben jobb emberré és vezetővé válik, King Shark csak barátokat szeretne, Polka Dot Man pedig az őt ilyenné tevő édesanyjától próbál szabadulni, tartozni akar valahova és valamiféle megváltást találni. De folytathatnám a sort Harley Quinnel is, aki a rengeteg trauma és szenvedés után most már nagyon megválogatja, milyen férfit enged közel magához.

Már a marketing kampány legelején az volt a fő üzenet, hogy itt egy teljesen kiszámíthatatlan és váratlan fordulatokban bővelkedő háborús akciófilmet kapunk, amiben egyik karakter sincs biztonságban. Ez az állítás csak részben igaz, mert bár tényleg történnek váratlan események (sokkal több, mint a legtöbb képregényfilmben), azért olykor lehet előre tudni, hogy mi fog következni, a kliséknek sincs híján a film, és 1-2 karakterre bátran lehet fogadni, hogy életben marad a film végére. Meglepetések azért így is akadnak bőven, akár a halálozások, akár a karakterek tetteit illetően. Ott van például Bloodsport és Peacemaker dzsungelbeli akciójának kimenetele, amiről több részletet nem árulok el, aki látta, tudja. Vagy ott van a Michael Rooker által játszott Savant. Vele nyit a film, az előzetesben is látott jelenettel, ahogy a börtöncellában dobálja a gumilabdát mesteri precizitással. Azt a benyomást kapjuk a karaktert látva, hogy egy hidegvérű, profi, könyörtelen gyilkológép, egy fehér hajú Machete, és erre a karakter konkrétan tíz perccel később rácáfol az amúgy iszonyú hangulatos és epikus partraszállós akciójelenetnél. De ez csak néhány példa volt a sok közül.

Amiről még beszélnem kell, az a film humora. Azt véletlenül sem állítanám, hogy minden egyes poén betalál, de bőven van olyan, ami igen, viszont az időzítés minden egyes esetben tökéletes, még ha nem is kacagunk mindig a csattanón. Az előzeteseket látva sokan attól féltek, hogy ez egy Marvel koppintás lesz, gagyi poénokkal, a különbség kedvéért pedig némi vérengzéssel és repkedő “fuck”-kokkal. Nos nem ez a helyzet, és ennek én úgy is tudok örülni, hogy a Marvel mozikat is szeretem. Azokban gyakran előfordul, hogy egy komoly vagy érzelmes pillanatot hirtelen megtörnek egy erőltetett poénnal (még a Galaxis őrzői 2-ben is egy drámai apa-fia párbeszédet egy hangulatgyilkos “hugyoznom kell” beszólás zár rövidre), de itt szerencsére erről szó sincs. A film talán legérzelmesebb pillanata a buszos jelenet, ami szintén feltűnik az előzetesben. Itt megismerjük Ratcatcher és Bloodsport hátterét, mindkettejük viszonyát a patkányokhoz (előbbi természetesen rajong értük, utóbbinak pedig fóbiája van), és kibontakozik egyféle apa-lánya kapcsolat a lány között, aki elvesztette az apját, illetve a férfi között, aki épp az igazi lánya szabadságáért küzd. És itt szeretném megköszönni James Gunn-nak (biztos vagyok benne, hogy elolvassa ezt a magyar nyelvű cikket), hogy ezt a szép pillanatot kitartotta végig, és nem végezte ki valami kretén beszólással. És ez a tendencia végig kitart, Gunn remekül érzi, hogy mikor kell viccelni és mikor nem, és hagy időt arra, hogy elérzékenyüljünk az akciójelenetek és a viccelődések között. A film végén például van egy mondat, ami sokaknál eltörheti azt a bizonyos mécsest.

A karakterekre is érdemes szánni egy bekezdést, legalábbis a kiemelkedőkre. Azzal már senkinek nem mondok újat, hogy Margot Robbie=Harley Quinn, ezt már évek óta pontosan tudjuk, ő ezúttal is tökéletes, ahogy természetesen Viola Davis is Amanda Wallerként. Idris Elba Bloodsportját érheti az a vád, hogy egy Deadshot klón, és nem is alaptalan, hiszen nagyon hasonló a karakter háttere és a képességei is, Elba karizmája és tehetsége azonban eladja ezt a karaktert, és legalább nem zárja ki a lehetőséget, hogy Will Smith valamikor esetleg visszatérjen, mint Deadshot. John Cena talán soha nem volt olyan jó, mint ebben a filmben Peacemaker szerepében. Ő az osztag egyetlen olyan tagja, aki nem szerethető, viszont ebben rejlik az érdekessége, és a film után csak még várósabb lett a januárban érkező nyolcrészes spinoff sorozata. Az állandó farokméregető versengése Bloodsporttal nagyon szórakoztató, remekül működik kettejük között a kémia. Akik még mindenképp említést érdemelnek, azok King Shark, Ratcatcher 2 és Polka Dot Man. King Shark legtöbb jelenetét és poénját sajnos ellőtték az előzetesek, de ez nem von le a karakter szerethetőségéből. Ratcatchert szokás a film szíveként emlegetni, és ezzel egyet tudok érteni, Daniela Melchiorra érdemes lesz odafigyelnünk a jövőben, David Dastmalchian pedig szintén kiválóan hozza a tragikus múltú fiút, aki örök gúnyolódás tárgya és csak tartozni szeretne valahova, ahol elfogadják.

Bár a film kvázi főgonosza Starro, a hatalmas, űrből érkezett tengeri csillag, aki egyetlen lépéssel tesz a földdel egyenlővé egy teljes utcát, Gunn igyekszik azt sugallni, hogy az igazi gonoszok az emberek, legyen az néhány űrhajós aki a Földre hozta Starrót, vagy akár Amanda Waller, aki tényleg bármire hajlandó a célja eléréséért, még a gyerekgyilkosság gondolatától sem igazán rebben meg a szeme. A filmben megfigyelhető egy szép párhuzam a főhőseink és a patkányok között. A Ratcatcher által irányított rágcsálók megvetett, lenézett, akár utált lények, akik mégis megmutatják, hogy van bennük némi jó, és hasznos tagjai tudnak lenni a világunknak, akárcsak ez a börtöntöltelékekből és dilinyósokból álló szedett-vedett társaság, akik súlyos traumákkal a vállukon bizonyítják be, hogy talpra tudnak állni, és képesek valami jót tenni. Ha nekik sikerül, akkor bárkinek sikerülhet.

A The Suicide Squad tehát egy jól ismert történet egyedi újramesélése, remek karakterpillanatokkal, jó párbeszédekkel, néhány klisével és kiszámítható eseménnyel, de ugyanakkor jópár meglepetéssel, egy ütős soundtrack-kel (John Murphy score-ja nem rossz, a licenszelt dalok minőségét illetően pedig egy percig sem aggódtam, Gunn ehhez is nagyon ért), hatalmas szívvel és egy olyan fináléval, ami beáll ugyan a műfajra jellemző közhelyes városrombolós zúzdák közé, de tartalmaz néhány jó ötletet, és rengeteg képregényfilmmel ellentétben (hogy csak DC-t mondjak: Batman Superman ellen, 2016-os Öngyilkos osztag, Wonder Woman, Wonder Woman 1984, Shazam!, Justice League, Birds of Prey) legalább nem éjszaka játszódik, hanem fényes nappal, így teljes pompájában láthatjuk a városképet átrendezni óhajtó CGI szörnyet. Ez is valami. Az is egyértelmű, hogy nem fogja mindenki szeretni, de akit elkap a film hangulata, és szereti James Gunn stílusát, az nem fogja észrevenni ezt a bő két órát a moziszékben.

Írta: Genzo

Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!