DC Magyarország

Minden, ami DC!

KRITIKA: Titans 2. évad

kritika | 2019. november 30. 18:01 | 1 hozzászólás

Tavaly októberben útjára indult a DC Universe streaming platform az első saját gyártású élőszereplős sorozatával, a Titans-szal. Az első évad igazán kellemes meglepetés volt, egy minőségi, szórakoztató és akciódús szuperhős kaland, ami nem riad vissza a brutalitástól és a trágár beszédtől sem (a “F*ck Batman” már az előzetesben is emlékezetes volt Robin szájából). A remekül castingolt, és egytől egyig szerethető karakterek aztán lehetőséget kaptak a visszatérésre egy második etap formájában. Ha ez nem lett volna elég az érdeklődésünk felkeltéséhez, sorban érkeztek a hírek az új mellékszereplőkről, akik közül három igazi nagyágyú a képregényes univerzumban: Joshua Orpin Superboy, azaz Conner szerepében, a Trónok harcából ismert karizmatikus Iain Glen, aki az idős Bruce Waynet keltette életre, illetve a számomra legnagyobb durranásnak számító casting bejelentés: a nagyszerű Ozark sorozatban emlékezetes gonosz alakítást nyújtó Esai Morales, mint a DC egyik legmenőbb rosszfiúja/antihőse, Deathstroke. Adott tehát egy csapatnyi jól bevált, ismerős karakter, egy maréknyi izgalmas új szereplő és egy merész, pörgős és fordulatos sorozat. Ez nem mehet félre, igaz? De, sajnos eléggé félrement.

A problémák már az első résznél elkezdődtek, de erről tudtunk annak megjelenése előtt is. Az volt ugyanis a helyzet, hogy az első évad utolsó részét valamilyen oknál fogva átemelték a második évad nyitányának. Ennek tudatában ültünk be a kezdés elé, és nem is lepődtünk meg, amikor az előző évad főgonoszát, Trigont pikk-pakk legyőzték, hiszen csak ezután következhetett a tényleges második etap. Ezt a döntést akkor sem értettük, és most sem sokkal világosabb.

Két fő probléma van az évaddal. Az egyik, hogy az előző bekezdésben felsorolt három nagy volumenű karakter alig kap szerepet a történetben. Bruce Wayne néha be-beköszön, illetve az egyik epizódban azért a showt is el tudja lopni. Superboy történetszála még érdekesnek mondható, és az alkotók egész szórakoztató módon kihasználták a karakterből adódó lehetőségeket úgy az akciók, mint a humor terén. Deathstroke azonban méltatlanul kevés szerephez jutott. A jelenléte belengi szinte az egész évadot, sokszor beszélnek róla hőseink, építgetik a mítoszát, hogy milyen komoly fenyegetést is jelent ő, illetve mi történt közte és a Titánok között a múltban. Esai Morales játékából azonban nagyon keveset kapunk, viszont amikor a képernyőn van, csak rá lehet figyelni, minden arcrezdülésében tökéletes Slade Wilson, pont olyan, amilyet vártam tőle, és ezért is elszomorító a kevés játékidő, ami jut neki.

A másik gond pedig az, hogy az évad nagy részében a Titánok külön utakon járnak, mindenki saját történetszálat kap, amelyek közül némelyik érdekes, de sajnos nem mindegyik. Ezek nézése közben azt érezzük, hogy elpazarolják a játékidőt, és elveszik a sokkal érdekesebb vagy fontosabb cselekményszálaktól. Kiemelendő például a Wilson család története, amit javarészt flashbackekben kapunk meg, de kellően drámai és hatásos ahhoz, hogy lekösse a figyelmünket. Ezen kívül van egy rövid börtönös szál az egyik karakter kapcsán, ami bár az összes klisét elpuffogtatja, amit a hasonló filmekből ismerünk, mégis jól működik. Viszont a képességeit kiismerni próbáló, elveszett Rachelt már láthattuk az első évadban is, itt már önismétlésnek hatott.

Az évad talán legfontosabb témája a család, amit az alkotók több szemszögből, és több karakterre kivetítve is elénk tárnak. Wilsonékról ugyebár már volt szó, de itt van még a Dick és Bruce közötti apa-fia dinamika, Superboy története, Donna Troy themüszkirai gyökerei, valamint a Kory történetszálában helyet kapó családi királydráma. Ezt a motívumot tehát részletesen körbejárják a készítők, a végére azonban túlzásba esnek, amikor a fináléban mindenki kötőszónak használja azt, hogy “család”, ezzel mondhatni köröket verve Vin Diesel autómegszállott brigádjára, és szinte komikussá téve ezt az amúgy komolyan gondolt témát.

Az eddigiek alapján talán úgy tűnhet, hogy egy rossz évad van mögöttünk, de ez azért nincs így, hiszen bőven kapunk emlékezetes pillanatokat, működőképes fordulatokat, jól megkoreografált akciókat, és még néhány poént is. Ami kapcsán pedig továbbra sem lehet egy rossz szavunk sem, az a casting. A már ismert hősök még mindig telitalálatnak bizonyulnak, Brenton Thwaites pedig nem csak Robinnak tökéletes, de Nightwingként is olyan, mintha egyenesen a képregények lapjairól ugrott volna le. Ha valami szól a harmadik évad mellett, akkor az mindenképp, hogy belőle még többet lássunk.

Ugyanis a sorozat megkapta a zöld utat egy következő etapra is, amelynek kicsit meg is alapoznak a finálé stáblistás jelenetében, ahogy azt már ettől a műfajtól megszokhattuk. És, bár a lelkesedésünk már korántsem akkora, mint az első évad után volt, azért lehet, hogy adunk egy esélyt a harmadik felvonásnak, mert minden negatívuma ellenére ez továbbra is egy szórakoztató, ízig-vérig szuperhős akciósorozat, aminek ráadásul a technikai tényezőire (operatőri munka, zene stb) sem lehet panaszunk, esetleg a néhol kilógó CGI-ra (ez leginkább Gar tigrisalakjánál szúr szemet), de ez a tévés környezet és az ehhez igazodó költségvetés velejárója, szemet lehet felette hunyni.

Aki tehát nem követte hétről hétre a történetet, de mondjuk az első évadot szerette, az ennek is adjon egy esélyt, mert az előző felvonáshoz ugyan nem ér fel, de azért bőven érdemes rászánni azt a szűk tizenhárom órát.

Írta: Genzo

Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!

Címkék: , , , ,

1 komment a(z) "KRITIKA: Titans 2. évad" című bejegyzésnél

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük