PILOTKRITIKA: Pennyworth

Ennyit az elhamarkodott véleményformálásról.

Amikor bejelentették, hogy a Gotham készítői egy új sorozaton dolgoznak, amelynek főszereplője Batman állandó és hűséges inasa, Alfred Pennyworth lesz, és a fiatalkorát ismerjük majd meg, az első gondolatom az volt, ami sokaknak a mai napig is: “Erre mi szükség van?” Nem vagyok én elrontója egy-egy érdekes spinoff projektnek, de Alfred számomra az örök mellékszereplő. Játssza őt akár Jeremy Irons (Batman Superman ellen), Michael Caine (A sötét lovag trilógia) vagy Sean Pertwee (Gotham), kell mellé egy “Bruce úrfi,” akivel olykor szellemesen beszélgethet arról, hogy a Lamborghini vagy a Batmobil az alkalmasabb egy kis délutáni kocsikázásra, alkalomadtán apai jótanácsokkal láthatja el a forrófejű Brucet, vagy ha kell, megsúghatja neki, hogy melyik emeleten lenne ideális beugrani egy raktárépületbe, hogy a rosszfiúkat váratlanul érje. Semmi érdekes nincs egy olyan történetben, ami Batman születése előtt évtizedekkel játszódik, és a főszereplője a jövőbeli komornyik, gondoltam magamban, aztán megnéztem a pilot epizódot.

Ez most furán fog hangzani, de a Pennyworth talán legnagyobb erénye, hogy nem is akar DC sorozatnak látszani, azon kívül, hogy a főszereplőnket történetesen Alfred Pennyworthnek, újdonsült partnerét pedig Thomas Wayne-nek hívják. Ez a történet abszolút működőképes lenne más nevekkel is, a sorozat nem használja ugródeszkának vagy kapaszkodónak a Batman mítoszt, és ez bátor húzás, értékelendő. Ennek okán a húsvéti tojásvadászoknak sem lesz dolguk, ugyanis egyetlen apró Easter Egg sincs a pilotban, ami a DC-re, vagy Batmanre utalna, még csak egy képregényfüzetet rejtő rendszámtábla sem, én legalábbis semmi ilyesmit nem fedeztem fel.

A Pennyworth sokkal inkább egy régi kémfilmek hangulatát idéző akció/kalandsorozat, ami maximum sötét tónusa miatt emlékeztet a Batman történetekre, de ez önmagában szerény kapcsolat, mert nem minden Batman, ami “dark and gritty.” Továbbá az is leszögezendő, hogy a sorozat nem fukarkodik a brutalitással és véres jelenetekkel, ami szintén bevállalós és elismerendő lépés, akkor is, ha már egyre több képregényadaptáció meri ezt meglépni.

A történet szerint a fiatal Alfred (Jack Bannon) a katonai szolgálatot és az erőszakos életmódot maga mögött hagyva saját biztonsági vállalkozásba kezd, ami a pilot epizódban kimerül abban, hogy kidobóként dolgozik egy bárban. Itt fut össze egy bizonyos Thomas Wayne-nel (Ben Aldridge), valamint a szerelem is rátalál Esme (Emma Corrin) személyében. Azonban megismerünk két gonosz szervezetet is, a Raven Society-t és a The No Name League-t. Mindkét társaság a maga módján gonosz, és az ország irányítására/átformálására pályázik. Alfred pedig villámgyorsan ennek a közeledő háborúnak a kellős közepén találja magát, új kapcsolatainak “köszönhetően.”

Három kiemelkedő pozitívumot jegyeznék meg a sorozattal kapcsolatban. Az egyik az operatőri munka, ami elképesztően szép. Az utcai jelenetek festményszerű hangulata, a ’60-as évek Londonjának ködös atmoszférája és az éjszakai bárok csillogása mind szemet gyönyörködtetően tárul elénk, erre a sorozatra jó ránézni. A másik két hatalmas piros pont a castingot illeti, ugyanis bár minden szereplő kitesz magáért és hitelesen játszik, ketten viszik el a showt a többiek elől. Elsősorban a címszerepben lubickoló Jack Bannon, ami nagyszerű hír, hiszen valószínűleg őt fogjuk legtöbbet látni az évad során, és eddig minden megszólalása és arcrezdülése telitalálat. Stílusában kicsit olyan, mintha a Michael Caine-féle Alfred fiatal énje lenne, de persze nem hat utánzásnak, vagy paródiának Bannon játéka.

Egy szavunk sem lehet a sorozatra, hiszen a főhősünk mellett a(z egyik?) főgonosz emelkedik ki legjobban a szereplőgárdából, ez pedig az énekesnő Paloma Faith, Bet Sykes szerepében. Bet Sykes a Raven Society tagja, és egy olyan izgalmasan őrült karakter, akiből még szeretnék többet látni.

Ahogy mondtam, a többi mellékszereplőre sincs panasz, Ben Aldridge is remekül hozza a fiatal Thomas Wayne-t, Alfred egykori katonatársai, Bazza (Hainsley Lloyd) és Dave Boy (Ryan Fletcher) pedig az akcióban és a humoros pillanatokban veszik ki jócskán a részüket.

Igazából nem is tudok negatívumot írni egyelőre, ez az első óra gond nélkül elrepült és végig lekötött. Mindenképp maradok ebben a világban tovább is, remélem, az évad többi epizódja is tartani fogja a szintet, és akkor megint úgy járok majd, mint a Doom Patrol esetében: a “mi szükség van erre?” előítéletem eltűnik, és egy új kedvenc sorozat kerül a helyére. Nagyon remélem, hogy így lesz.

Írta: Genzo

Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!

Címkék: Pennyworth, pilot