Rekviem a filmélményért – Írta: Cathy Turner

Mivel kezd lecsengeni a “Justice League” láz, és indul a Star Wars őrület, szeretnék beszélni egy olyan témáról, ami mostanság leginkább a DC égisze alatt kiadott művekre, legjobban a bővített univerzum filmjeit érő “kritikákat” érint, de sok más filmre is igaz, ami ennek a jelenségnek esik áldozatul. Ez pedig a “mindenki IS filmkritikusnak képzeli magát” szindróma.

Bizony jól olvassátok. Már az átlag mozinéző is úgy ül be a filmekre, hogy “na majd most jól megkritizálom ezt a filmet.” Gondolja egy ember, aki annyira ért a filmkészítéshez, mint én az atomfizikához diszkalkuliásként… Ez az előzetes gondolat, hogy “na majd én jól megmondom a véleményemet” és társai, azt eredményezik, hogy gyakorlatilag rágörcsölnek az emberek a filmre, és minden egyes négyzetmilliméterére ítéletet mondanak. Mert, hogy ő majd jól megmondja.

Ezen elmélet szerint gyakorlatilag a mozinézők kihaltak. Csak önjelölt (kedvenc kifejezésem mostanság) kritikusok bukkannak fel az internet bugyraiból és olyan dolgokat eredményeznek, mint az a rohadt paradicsom, ami, valakik szerint még bír bármiféle jelentőséggel is, mert hogy aki nem filmkritikus, az bizony az az átlag ember, akit meg lehet vezetni, olyanokkal, hogy “haver ezt ne nézd meg, láttam és mocsok rossz” vagy “figyu, a Rotten Tomatoes szerint egy trágya, én nem adnék ki rá pénzt” és ez az egy mondat – annak ellenére, hogy nem is tudja mi az, hogy rotten – gyakorlatilag úgy jut el az agyába, hogy az egy nézhetetlen hulladék, vagyis ő be nem teszi majd a lábát a vetítésre. De arra már nem futja értelmi szinten, hogy eldöntse magában, hogy mondjuk neki tetszett az az előzetes, vagy hallott a karakterekről és kíváncsi annyira, és rendelkezik egészséges ítélőképességgel, hogy ő eldöntse magának, hogy jó film-e vagy sem. A leginkább szomorú pedig az, hogy simán megfosztja magát egy jó élménytől, mert valaki azt mondta, hogy ne. És itt a kulcsszavunk, az élmény.

A mai moziba járók egyszerűen elfejtették, mi is az a moziélmény. Egy olyan élmény, ami nem feltétlen jelent tökéletes, minden tekintetben kifogástalan filmet. Lehet, hogy a dramaturgia kifogásolható, sőt, egyesek szerint borzasztó gyenge, de például nagyon jó viccek vannak benne. Vagy az üzenete elenyésző, de jó élmény volt, mert a karakterek jól ki voltak dolgozva. Elfelejtitek ti, (igen te is épp itt) hogy a filmnézés nem arról szól, hogy összeszorított farpofával azon görcsölsz, hol fogod észrevenni a következő hibát. A szórakozásról, az élményről szól, amit a film nyújt. Igen, van olyan film, ami majdhogynem nullát nyújt. De ezek a filmek, a DC Bővített Univerzum művei egyáltalán nem ez a szint! Nem hiszem el, hogy ezek a vak senkik nem találtak benne értéket. Vagyis de, pontosan elhiszem, hogy direkt nem is keresték benne a jót, mert arra programozták a saját agyukat, hogy a Marvel (és itt most nem a háborúskodást akarom még jobban szítani, de erről van szó) már megalkotott egy ilyen univerzumot, ezek csak rosszak és utánzós majmok lehetnek. Az ilyen ember ne nevezze magát semmiféle kritikusnak. A kritikus az élményre legyen beállítva. A szórakozásra és csak aztán vizsgálja meg előnyeit hátrányait. Mert a dicséret nélküli mocskolódás nem kritika. Az értéktelen fröcsögés. És kérdezhetnétek, én mitől vagyok filmkritikus? Hogy merem annak nevezni magam mikor én is egy vagyok a sok mozinéző közül? Nos, én úgy ülök be a moziterembe, hogy megadom a filmnek az “Ez a lehető legjobb élmény lesz” esélyt. Mert én ezért ülök be. Élményért. Az emberi szervezet által kiváltható legkülönfélébb és legszélsőségesebb érzelmek kavalkádjáért. Ha valaki egy arcrezzenés nélkül nézi végig a filmet, az bizony nem az ő filmje. Ezt is el kell fogadni. De akkor csak azért, mert nem az ő stílusa nem oltsa rommá és hordja el mindennek. Én sem szidom a mulatóst orrba szájba, csak mert nem az én zenei stílusom. Vagy nem mondom rá a horrorfilmre, hogy értékelhetetlen, csak azért, mert egy ajtónyikorgástól elhagyom a bolygót. Tiszteletben tartom mások meglátását és tisztelem az élményt, ami őket érheti és leginkább esélyt adok magamnak, hogy ez az élmény elérjen hozzám. Ezért tartoztok felelősséggel a szavaitokért. Én ezért emelem ki mindig, hogy a Flash sorozatban van élmény, nem is kevés, annak ellenére, hogy én miért nem szeretem. Keresd mindig az értéket és az élményt!

A legjobb példa számomra mindig Jar Jar, a “Star Wars: Baljós árnyak”-ból. Sokan azt mondják Jar Jar miatt nézhetetlen. Jar Jar nagyjából tíz százaléka a filmnek. Aki pedig nem veszi a humorát tekintsen el tőle, de miatta ne mondja rá az egész filmre, hogy értékelhetetlen. Mert másnak élményt nyújt és kedves a szívének. Ez az egész tiszteletbéli dolog amúgy más emberi dolgokra is rá húzható, ki-ki gondolkodjon el ezen.

Az egésszel az volt a célom, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy nagyon fontos a saját meggyőződésünk, ítélőképességünk, saját gondolatunk és nem utolsó sorban, hogy mivel emberi lények vagyunk igenis élvezzük az életet. És ebbe szervesen beletartozik a filmélmény, még akkor is ha néhány helyen hibás is. Igen, legyetek nyugodtan ti is kritikusok, írjátok meg a véleményeteket, mert ezek a vélemények formálják a filmipart, akár hiszitek akár nem, de azt tegyétek úgy, hogy még ha a film nagy százalékban szörnyű is, ne a rosszat keressétek eredendően benne, hanem a jót, az élményt. Nekem erről sokszor a legtöbb tucat vígjáték film jut eszembe, aminek dramaturgiája, karakterfejlődése egyenlő a nullával, de jó élmény volt, mert jót nevettem. Valószínűleg másodjára nézve már nem nevetnék úgy, mert akkor már idegesítene a kidolgozatlansága, de akkor keresek egy másik filmet, amin jól szórakozhatok, mert a film maga ezért jött létre, hogy szórakoztasson, ámulatba ejtsen, kikapcsolódást nyújtson.

Ti mit gondoltok erről a jelenségről? Magatokra ismertetek, vagy netán a közeletekben lévőre? Egyet értetek? Írjátok meg kommentben!